Sokszor állok a tükör előtt és nézem, magam próbálok rájönni, hogy az akit látok az tényleg én vagyok és néha olyan érzésem van mintha egy teljesen idegennel állnék szembe. Az utóbbi időben sokszor volt velem ilyen és néha arra gondoltam, hogy valószínűleg sok minden azért nem alakult úgy az életemben, mert lehet, hogy magamat sem ismertem és értettem.
Tegnap este jöttem rá, hogy Ő volt az aki mellet képes volta úgy tükörbe nézni, hogy tudtam kit látok. Valószínűleg azért halogattam sok mindent, mert úgy éreztem, hogy Ő sokkal többet adott nekem, mint amit én neki, és ezért nem éreztem méltónak magam Ő hozzá.
Mikor meg mondta, hogy a másikat választotta akkor egy világ omlott össze bennem, mert rá kelet jönnöm, hogy az az idő, amíg saját magammal voltam elfoglalva azt vele kellet volna töltenem, hogy most nem vele vagyok, csak az én hibám senki mást nem tehetek felelőssé érte, de az hogy most nem teszek semmit most már tarthatatlan. Két lábra kell állnom és kikel nyújtanom kezem felé, hogy érezze azt, amit én adhatok neki, és hogy Ő mit ad nekem.
Küzdök az utolsó véremig, az utolsó lélegzetemig, mert nála fontosabb nem létezik. Bár lehet hogy a harcvégén meg halok de nem érdekel. Édes a halál melyet érte halok.
"Az igazi szerelem bizonyára az, amelynél az ember a nő első megpillantására már érzi, hogy imádja és meg tudna érte halni vagy bárhová utánamenni!"
Csáth Géza
"Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést."
Benjamin Disraeli
